2016. Dec.27.

Ajándék

  Vissza

~A karácsonyi készülődés még csak a fejemben zajlik, amikor lapzártához, a Jó Pajtás jubileumi számának finiséhez közeledve már csak a 3. oldal maradt nyitott. Azon töröm a fejem, mit tudnék még hozzátenni azokhoz a szép gondolatokhoz, melyeket lapunkat köszöntve az egykori munkatársak megfogalmaztak. Hogyan köszöntsem én olvasóinkat – aki 2013 novembere óta látom el a szerkesztői teendőket –, hogy ne essek a gondolatismétlés csapdájába, hogy derüs és olvasmányos legyek, és kellően ünnepi hangulatú? Lehetséges-e ez, amikor oly sok kisolvasónk költözött el az elmúlt év folyamán, hogy azt már eladott példányszámunkon is megérezzük? Vajon vannak-e olyanok, akik hozzánk hasonlóan átérzik a hetven év jelentőségét, akik a köszöntő sorokra is kíváncsiak, osztoznak örömünkben, és akikkel, akiknek a jövőben is készíthetjük nagyszülői korba „cseperedett” gyermeklapunkat?
Csak bízni tudok mindebben. Töprengéseim közepette egy levél futott be e-mail-címünkre. „Eddig még nem küldtünk fogalmazásokat, viszont a továbbiakban ezt szívesen tennénk. A csatolmány egy megható ünnepi írást tartalmaz Sosem volt ajándék címmel, mely talán bekerülhet a rovatba” – írta Bohata Zsuzsanna, a horgosi Kárász Karolina Általános Iskola magyartanára, aki a Rügyfakadás rovatba szánta tanítványa fogalmazását. Megkeresése, üzenete mintegy válasz volt az éppen felmerült kételyekre. Reménytkeltő biztatás, és jövő(nk)be vetett hitünk megerősítése. A csatolmányt, Calbert Anikó nyolcadik osztályos tanuló fogalmazását is annak fogtuk fel, hiszen nagy adag optimizmussal van tele, még akkor is, ha rendkívül súlyos gondolatokat sorakoztat fel.
Anikónak és tanárnőjének köszönjük a fáradozást, mintahogyan megannyi munkatársunknak, akik az év folyamán közreműködtek, olvastak, támogattak bennünket. Valamennyiükre számítunk jövőre is.
Most pedig álljon itt ajándékunk Anikónak!
Sosem volt ajándék
A távolban harangok zúgnak, hívják az embereket az éjféli misére. Karácsony van. A húgom mellettem alszik, lehúzza rólam a szakadt rongypokrócot. Nem tudok aludni. A plafont bámulom. Vacogok.
A karácsonyfa alatt sosem volt ajándék. Örültünk, ha egy szegény, beteges fenyőfát tudtunk venni. A fenyőfa volt a mi ajándékunk. A karácsonyfadíszek is még a nagymamámé voltak, kopott, repedt gömbök, széthulló sujtások. A vékony, düledező falakon át hallom, ahogy anya sír. Sír, mert szerinte rossz anya, sír, mert a gyerekeinek nem tud ajándékot venni, mert nem tud tüzelőfát venni, hogy a rozoga kandallóba ropogó tüzet csináljon. Fázom. Szerintem anya feleslegesen sír. Igaz, hogy nélkülöznünk kell, hogy hideg van, és hogy a karácsonyfa alatt sosem volt ajándék, de legalább megtanított arra, hogy az ember akkor is lehet boldog, ha nincs dagadásig tömve a pénztárcája. A szeretet fontosabb, mint a pénz. Sokkal fontosabb. Az ablakot a szél csapkodja, nem bírjuk rendesen becsukni a rozoga, ütött-kopott, zöld festékes ablakot. Kintről beszűrődik a magassarkú csizmák ütemes kopogása. Sietnek a misére. Anya sírása lassan elhalkul. Elalszik ő is a szomszéd szobában. Én még mindig nem tudok aludni. Fázom. Vacogok. Próbálom valahogy a szakadt lepedőbe bebábozni magam, hogy ne fázzak, nem sok sikerrel.
A húgomtól nincs szívem elvenni a kopott, vékony rongypokrócot. Olyan édesen alszik. Ő még nem érti ezt a világot. Nem érti, hogy miért nincs meleg, hogy miért nincs ajándék, de azt már érzi, hogy a szeretet ereje a legnagyobb.
Calbert Anikó, 8. osztály, Kárász Karolina iskola, Horgos

Scroll to Top