Összefogásban az erő |

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodajáték. Évente egyszer szervezték meg, és az volt a lényege, hogy a csapatoknak, akik beneveztek, Zenta, egy vajdasági kistelepülés legszebb helyeit kellett bejárniuk. Eközben megfejthették a rejtvényeket, így eljuthattak az elrejtett kincshez.

Az idei évben a zentai Emlékiskolából hárman voltunk szerencsések, akik részt vehettünk a játékban. Eljött a nagy nap, a magyartanárnőnktől kaptunk egy levelet, amelyben egy utasítás állt, hogy keressük meg azt a helyet, ahol a víz legyőzi a tüzet. Marci rögtön tudta, hogy a Tűzoltólaktanyáról van szó. Azonnal elindultunk, ott egy öreg bácsi várt minket. Körbevezetett bennünket, megcsodálhattuk a több mint száz éves, szecessziós épületet. A kapunál a bácsi átadta nekünk a következő levelet, amelyet Emília nyitotta ki, a következő állt benne: Zenta tüdeje.
Egymásra néztünk, és tudtuk, hogy csakis a Népkert lehet az. Siettünk is oda. Útközben azon gondolkodtunk, hogy ezen a hatalmas területen hová rejthették a következő levelet. Kitti erre azt válaszolta, hogy csakis a kútnál találhatják meg, azt a helyet mindenki ismeri. S valóban ott várt bennünket az üzenet. Marci bontotta fel a borítékot a következő üzenettel: Keresd az evezős bácsit! Ez csakis a Révész-szobor lehet! - ujjongott Emi.

A Tisza-partra, a Révész-szoborhoz siettünk, ahol az evezőre rákötve várta a csapatot a következő utasítás. Ahogy álldogáltunk a szobor mellett, akkor tűnt fel igazán, hogy milyen hatalmas ez az alkotás. Kitti olvasta fel az üzenetet, amely a következő volt:
Keresd a helyet, ahol a városod belátod! Hárman mondtuk izgatottan egyszerre, hogy ez a Kilátó lehet. A Zentai Városházához siettünk, majd megmásztuk a több mint háromszáz lépcsőt a toronyba, ahol  a zentai csata csodálatos, kézzel elkészített makettjén várt minket a következő feladat: Keresd a helyet, ahol emléket állítottak nekem!

Ez az emlékmű lesz! - kiáltottuk fel egyszerre határozottan. Elindultunk a csodálatos parkon keresztül a színpompás szökőkút és Pavilon mellett, majd végig a Tisza-parton, az öreg gesztenyefák útján. Útközben arról beszélgettünk, hogy milyen csodálatos helyen élünk. Emília a Tiszára mutatott, ahol hattyút pillantott meg. Olyan jó, hogy nekünk folyónk is van!-újságolta örömmel.
Megérkeztünk az emlékműhöz. Az emlékmű lábánál rátaláltunk a kincsre, amely egy dobozban volt elrejtve. Jutalmunk egy könyv és egy üzenet volt: Összefogásban az erő.

Nagyon büszkék vagyunk, hogy egy győztes délvidéki kis városban élünk, hiszen itt állították meg a török csapatot Savoyai Jenő hadvezér által. Biztosak vagyunk abban, hogy aki egyszer itt jár, nem felejti el ezt a gyönyörű kis települést, amely színes, kulturális életéről is ismert. Szeretnénk szerencsét próbálni a következő alkalommal is a kincskereső játékban. Aki nem hiszi, járjon utána ennek a csodálatos településnek.

Készítették: Barna Emília, Szarka Kitti, Csáki Márton 5. osztályos tanulók,

Stevan Sremac Általános Iskola, Emlékiskola, Zenta, 

Meseillusztráció |

 Babcsányi Léna, 1. osztály, J. J. Zmaj iskola, Szabadka

Kinézek az ablakomon (fogalmazás) |

Amikor kinézek az ablakon, élvezem a látványt. Az utcám nem forgalmas, ezért külön élvezem és szeretem. Nagyon sok fa, bokor, különböző növény van itt, amelyek egyben szépítik a tájat, de jó levegőt is biztosítanak.

Az ablakom egy etetőre néz, amit apukám segítségével állítottunk fel az erdő mellett. Több állat is elmerészkedik az etetőik: őzek, mókusok, nyulak, különböző madarak, amelyeket eddig csak ott volt szerencsém látni. Egyszer egy kisegeret is láttam az etető körül. Órákig tudnám nézni, figyelni a természetet.

A nagymamám minden reggel kenyeret sütött. Imádom a kenyér mindent betöltő illatát, de sokszor megtörtént, hogy kaláccsal várt. Látom a garázst, ahol az autónk áll, meg a nagy akácfát az udvarban. Arról egyszer le is estem, mert letört alattam az ág. Látom az utat amin megyek az iskolába, és ahol jön egy ember a fagyival, akitől mindig veszek. Látom a virágokat meg a szomszédot ahogy kertészkedik. A nyulakat, ahogy átszaladnak az úton, a kertem amibe zöldségeket ültettem el, meg egy meggyfát, amit apukám vett és közösen ültettünk. A házban, ahol éltünk, az udvar hátsó részében volt egy málna- meg egy szederbokor.

Emlékszem mindig megszúrtam magam. A málna különösen nagyra nőtt. Ha behunyom a szemem, egy pillanatra érzem azt a különös savanykás ízt, pedig igazából nem is annyira szeretem a málnát. Hallom a madarak csicsergését. A bőrömön érzem, amint biciklin száguldok, megyek a pékhez vagy az iskolába.

Jó visszagondolni, ezekre az emlékekre, érzésekre, illatokra, színekre, hangokra. Egyik nap sem volt egyforma.

Habram Árpád, 7. osztály, Petőfi Sándor iskola, Újvidék